Az ember alapvetően akkor érzi jól magát, ha a kiegyensúlyozottság állapota jellemző rá. Nagyon egyszerűen, ha harmonikus egyensúlyban vannak egyrészt feszültségei, másrészt az oldottság állapota. Harmóniában van önmagával és a külvilággal. Azt gondolom, ez a harmónia a kulcsfogalma boldogságunknak. Amikor az ember békében van önmagával, tudja szeretni magát, ezáltal képes lesz szeretni másokat is.
Ez a már említett harmónia azonban, nagyon gyakran megbomlik és az egyensúly eltolódik a feszültség irányába. A társadalmi nyomás növekedése, a létbizonytalanság erősödése mellett egyre szorongva próbálunk megfelelni a kor követelményeinek, a társadalom elvárásainak. Folyamatos kényszer hatása alatt vagyunk, az anyagi javak megszerzésére irányuló versenyben- elég trendiek, hitelképesek, versenyképesek vagyunk-e -?
A nevelés is ezt erősíti – hogyan tudunk feszültségben élni- hamar elfelejtjük, milyen érzés feloldódni, ellazulni. Hajlamosak vagyunk panaszkodni, gyakorta tele vagyunk panasszal. Hibáinkból, sikertelenségeinkből nem tanulunk, nem okulunk csak szorongunk értelmetlenül. Értelmetlenül vagyunk boldogtalanok. Az erőfeszítés az ember egyéni fejlődése folyamán, természetesen sokszor szükséges és hatékony is de a tartós feszültség hatására kibillen az egyensúlyából( kiborul, kibukik).


Mit is tehetünk önmagunk boldogságáért? Mert, tenni kell, éspedig tenni nekünk kell.
Hajlamosak vagyunk kívülről keresni a boldogító erőket, valamitől, valakitől függővé tenni harmóniánkat. Az az igazság, hogy ezt a keresést senki nem végezheti el helyettünk. A belső békét nekünk kell önmagunkban megteremtenünk, magunknak kell boldoggá tennünk magunkat.
Minden ember élete folyamán szeretne valamit létrehozni, megteremteni, valahová eljutni, szeretne elérni valamit újra és újra. Vágyásaink tekintetében különbözünk, kinek nagyobbak, kinek kisebbek az elérendő célok. Kinek anyagi természetű, kinek inkább emocionális dolgokat jelent. Szembesülnünk kell azonban azzal a ténnyel, hogy életünk folyamán valami elérhető, valami sosem lesz az. Ezt tudomásul kellene vennünk, különben ez hiányérzetet okozhat bennünk, a vágyott dolog hiánya miatt szoronghatunk. A mai rohanó világ, a megnövekedett élettempó, a kevés pihenéssel élt életünk, egyébként is a stressz kialakulásához vezethet.


Azt gondolom, meg kell teremtenünk az egyensúlyt, a magunk generált és a kívülről gerjesztett hiányérzet okozta elérni akarás és a lemondani tudás között. Így, amit elértünk, megteremtettünk annak örüljünk, ami nincs attól ne szenvedjünk. Ezáltal a pillanatnyi örömeink feloldhatják feszültségeinket, boldogtalanságainkat és talán nem érezzük kényszernek a társadalom elvárásait.
Persze azért némi optimizmus nem árt! Ha az ember pozitív szemlélettel viszonyul az élet dolgaihoz, az őt körülvevő világhoz valószínűleg hasonló viszonyulásra számíthat.

Általában azok az emberek, akik derűsen kellő optimizmussal élik életüket, reális célokért dolgoznak, bizonyosan kiegyensúlyozottabbak, sikeresebbek lehetnek.
Jó ha az ember ismeri magát! Kellő önismerettel rendelkezve, ha tisztában vagyunk adottságainkkal, képességeinkkel és tudjuk határainkat, korlátainkat és mindezeket hatékonyan működtetjük boldog emberek lehetünk.